Florette: vízöntő, gimnazista, vágyaiban félvér francia, édesséfaló, zeneimádó, filozófus, író, fotós, lélekvadász, fecsegőposzáta, kis eperke, fiatal és kreatív dáma, botrányos szerelmi élettel.
Első gondolatom az volt a hazafele úton, hogy ma már nem lesz lelkierőm kiposztolni ide az élménybeszámolót, de mivel megtudtam Suzie-tól (aki az egyik igazgatóhelyettes, és némettanár nálunk, valamint Charlotte így hívta, és nekem nagyon megtetszett), hogy holnap megint nem lesz első két órám, sőt összesen két órám lesz holnap, úgy gondoltam, összeszedem magamat, elvégre, ráérek felkelni.
Hétfő este öten utaztunk fel Pestre(Suzie, Charlotte, két 10.-es fiú és én) Charlotte anyukájához, aki nagyon kedves volt, valamint húslevessel és tejberizzsel fogadott minket. A rózsadombi háza olyan volt, akár egy arisztokrata lakás, tele régmúlti emlékekkel, és elegáns bútorokkal. Kicsit zavarban is voltam a közegben, de megnyugodtam, valamint külön jól esett Charlotte meglepetése, amikor este, lefekvés előtt, ajándékba adott nekem egy kis, Eiffel-tornyos tükröt, mondván: Kabala, hozzon szerencsét, és mindig tetsszen, amit benne látsz! Aztán megölelt, ami után mosolyogva aludtam el.
Muszáj is volt, mert másnap 05:15-kor keltünk, ugyanis 7 körül indult a vonatunk Bécsbe. Én már ötkor felébredtem tanáraimmal, de kíváncsi voltam, hogy miképp fognak ébreszteni, így az ágyban maradtam, amíg Charlotte be nem jött, és énekelve fel nem keltett. Baromira cuki volt! Utána, nagyjából hamar elkészültünk mind az öten, hogy megcélozzuk a vonatot, a búcsúzás után.
A vonaton három egyetemista lányhoz csapódtam, akikkel az út alatt, majd később is jókat beszélgettem, ugyanis szórakoztató volt a társaságuk. Reményeim szerint tartani fogjuk a kapcsolatot továbbra is. Amúgy a vonaton kb. ötvenen utaztunk, azok közül, akik a konferenciára tartottak: tanárok és diákok. A nagy tömeg és a nyelvtudás ellenére viszont, kicsit lassan találtuk meg a hotelt, ahová elszállásoltak minket.
Első körben a diákok pihenhettek, a tanárok pedig óralátogatásra mentek az egyik egyetemre. Azután következett a fakultatív ebéd, majd az angol nyelvű, vállalkozói szemű városnézés, amivel három problémám akadt: 1. nem értettem belőle egy szót sem, 2. nem azon az útvonalon haladtunk, amerre én szerettem volna, 3. a végére szétfagytunk. Viszont utána beültünk egy hangulatos kis kávézóba melegedni, és vacsorázni, ami után elnéztünk a város legnagyobb és legszebb karácsonyi vásárába, ahol szemünk-szánk tátva maradt az elénk táruló látványtól, illattól és kínálattól. Elég drága volt a két sorban álló pultok kínálata, de engem a fényáradat kötött le jobban, ami körülölelt minket. Már minden karácsonyi hangulatban díszelgett: karácsonyfa állt a téren, a pultok között aranyszínű, pillangós vagy csillagos fényfüzér, a fákon jégcsapos, szívecskés, ajándékdobozos, vagy muffinos égősor villogott. Az áruk között pedig minden megtalálható volt: édességek, égszerek, kalapok, lámpák, osztrák nemzetiséget tükröző nyalánkságok, stb… Mire hazaértünk, jól elfáradtunk, de ez a nap tartozott a könnyebb nap kategóriájába, bár még elő kellett állítanunk egy prezentációt a vállalkozási ötletünkhöz másnapra. Egy óra alatt össze is rittyentettünk, ami közben jól szórakoztunk a témához kapcsolódó paródián.
Szerdán igaz, hogy 7-kor keltünk (a fiúk telefonos, valamint Charlotte kopogós ébresztőjére), és svédasztalos reggeli volt a hotelben, de elő kellett adnunk egy prezentációt, ami sokkal drámaibb volt, mint azt mi első hallásra hittük. Kezdjük ott, hogy az egész rendezvény a város központjában zajlott , egy csilivili uralkodói palotához hasonló, ipari kamarában, ahol több ezer ember jelent meg, köztük: írek, négerek (akik nem tudom, hogy honnan jöttek), belgák, bulgárok, németek, és magyarok, valamint üzletemberek, és neves képviselők. Na, egy efféle harmincfős társasság előtt kellett előadnunk a tervünket egy kisebb teremben. Hogy miképp sikerült? Gáz volt, de nem annyira… Lehetett volna rosszabb is, de jobb is, ha mondjuk, nem előtte nap jut a tudtunkra a szereplés. De legalább kaptunk finom sütiket, és svédasztalos ebédet, amit állva kellett elfogyasztanunk - a konferencia összejövetelhez híven-, szép környezetben. Ezután német vagy angol nyelvű, a vállalkozáshoz kapcsolódó témájú előadásokra lehetett beülni, amik közül az egyikben rengeteg díjat osztottak ki. Na, én három előadást is végigültem, de az utolsóról már 30 perccel korábban kimenekültem, annyira lefárasztott agyilag, így majdnem elaludtam, csak a másfél csésze kávé mentett meg, amit amúgy korábban még sose ittam... (Szerintem ezután sem fogok.) Utána már nem is maradt időnk, mennünk is kellett a következő helyszínre, ahol az ünnepi fogadó vacsora zajlott: szintén svédasztallal, amiből már alig tudtam enni, a korábban elfogyasztott éleket miatt. Ez az este az ismerkedésről szólt volna, de már mindenki le volt fárasztva agyilag és fizikailag is, így nagy nehezen, a rossz megszervezés után, 21:30-kor végre hazaindultunk, hogy megvegyünk a másnapra szóló jegyeket. De már annyira KO volt mindenki, és annyira összevissza beszéltek az embereket, hogy 23 óra lett, mire a hotelbe értünk. Én még szerettem volna beszélni Charlotte-vel, de a késői óra függvényében ezt elhalasztottuk.
Ma nem is korán, 7:30-kor keltünk, de még így is egy órát késtünk a programról. (Igen, szépen bemutatkoznak a magyarok…) Ezzel már alapvetőleg meggyűlt a bajunk, mert a szerda estei bevállalós döntés után, ma reggelre meggondolták magukat a fiúk, és azt mondták: mégsem akarnak elmenni a reggeli előadásokra. Ám ha itt megbeszéltünk valamint, muszáj volt ahhoz tartani magunkat, így elmentünk, bár késve, de a tanárok legalább beültek a beszélgetésekre. Ám előtte még egy órát kerestük a helyszínt, mert ismét szervezési gubanc volt.
Összességében: született néhány jó fotó az exkluzív utazásunkról, melyben szinte tökéletesen megismertük Bécs metróútvonalait, elfáradtunk, de sokat nevettünk, magunkba szívtuk némileg a nyelvet, együtt voltunk, új embereket ismertünk meg, és felejthetetlen emléket alkottunk!
Holnap (azaz 24-én) délután, Charlotte-vel Pestre utazom, onnan pedig kedd reggel Bécsbe. Csütörtök este térek haza, addig sajnos nem tudok új blogbejegyzéssel szolgálni, de csütörtökön élménygazdag beszámolót kaphattok tőlem.
Az emberiségnek azt a rétegét szeretem a legjobbak, aminek az alkotói csak hazudni tudnak. Ahogy mondani szokás: „Már az sem igaz, amit kérdeznek!” Szégyen beismerni, de rengeteg ilyen ember él közöttünk, akik különféle okok miatt hazudnak. Saját maguk előrejutásáért, mások állítólagos lelki védelméért, félelemből, stb… Véleményem szerint még sincs különbség hazugság és hazugság között, de bizonyos dolgok elhallgatása nem egyenlő a hazugsággal. A kérdésekre viszont felelni kell. Ám, hogyan feleljünk egy olyan kérdésre, melynek válaszában egy titok lappang? Ez már nehéz ügy. Mérlegelni kell, ami viszont sokszor rossz döntést eredményez.
A szerelem az egyik legtöbb bonyodalmat szülő képződmény. Magába hordozza a románcot, az összetartozást, a gyengéd érzelmeket, a védelmet, de a féltékenységet, a hűtlenséget, a bizalmatlanságot és a hazugságot is. Kezdjük például azzal, hogy miképp lehet egyszerre két embert szeretni? Egy férfi mondjuk, úgy szeret két nőt, hogy egyik sem tud a másik létezéséről, de olyankor ki az igazi barátnője, és ki a szeretője? Ki iránt táplál valós érzelmeket, és kit szédít szép-hazug szavakkal?
Az ilyen embereket nem is tudom hová rakni: Egyik nőnek szerelmet vall, de egy másikkal látom az autójában. Qu'est-ce que c'est?!
Féltékenység, birtoklás, ármány, megcsalás: a nő szívének mind nagy megpróbáltatás…
Hihetetlen, és egyszerre csodás, de mindig van benne egy fekete pötty, ami elbizonytalanít, de gyorsan kiseprem a fejemből.
Megfogja a kezem, félt engem, ellenállhatatlan. Mellette fejlődöm, mellette kacagok, mellette dühöngök, és mellette tanultam ki azt a taktikát is, hogy tudjam: Kinek, mikor, mit kell mondani. Az egész most olyan különlegesen szép… Ezáltal gyanús is. Félelem van bennem, ahogy egy ideje nem teszi fel azt a bizonyos, ismétlődő kérdést, ami a veszéllyel kapcsolatos. Csak nem ütött ki rajtam a hipochonderség a boldogság közben? Elbűvölő bölcsesség. Tényleg megváltozott. Nem kellett hozzá több, pár pillanatnál, de éreztem, hogy, amit eddig csak reméltem, most már tudom. Sírhatnékom támadt, de nem a fájdalomtól, hanem az örömtől. Így öleltem magamhoz, teljes szívemből, és átérezhettem szíve melegét.
A gimnáziumot, ahol tanulok, alapvetőleg szeretem, egy képesség hiánya mégis ellene szól: Nulla a szervezőképessége! Úgy ámblokk mindenre kiterjedően. Például tegnap épp akkor szerelték kegyesen a csengőt, amikor biológia témazárót írtunk, így a gondolkodásunk megzavarása mellett, többször azt hittük, hogy tűz van. Ma az értelem magas foka csak emelte a színvonalat: Az egész iskola költözködött az egyik szárnyból a másikba. Ezzel nem is lenne gond önmagában, csak eszméletlen tömeg halmozódott fel a folyosókon, emellett egyes padok olyan nehezek voltak, hogy lifttel szállítottuk őket, másokkal meg le is lehet esni a lépcsőn. Véleményem szerint nem túl sok értelme volt ennek az egésznek, ahogy a hétnek jó pár napjának sem…
Az áhított boldogság pedig csak részben érkezett meg, utólag, de előtte sok szenvedést vont maga után. Az egész bécsi utazás nagy szervezéssel jár, erre ma Kolli szülei benyögték, hogy nem engedik el, felkavarva a szervezést amúgy sem harmonikus folyamatát. Szegény, érthető módon nagyon kiborult, így el is mentem vele délután egy vigasztaló körútra, amiért hálás is volt. Eközben terveztünk egy közös Halott Pénz koncertezést, valamint szilvesztert is, annak reményében, hogy abba nem köpnek bele a szülei, akik elég furcsán viselkednek vele.
De délután találkoztam Charlotte-vel is, aki természetesen mindig jókedvre derít engem. Ez most sem volt másképp. A cukrászdában, hasonlóságunk tükrében egyforma süteményét kértünk, utána pedig az utazásról, és különféle kapcsolataimról beszéltünk, nevetgélve. Megbeszéltük, hogy sok helyre elmászkálunk majd együtt Bécsben, ahol feltétlenül készítenem kell sok fényképet: köztük közöset is, az újabb kellemes együttöltött idők emlékére.Kolli-t pedig szeretném majd valami souvenirrel kárpótolni.
Rosszul érint, hogy nem jöhet velünk, hiszen mostanában csomó dolgom nem úgy alakul, ahogy szeretném, és nem tudom okát. Ezenkívül, arra az érdekes tényre döbbentem rá, hogy különleges képességgel vonzom maghoz a lelkileg sérült embereket. Visszatekintve az eddigi, és új kapcsolataimra is: Mindig olyan korszakában ismertem meg a barátaimat, és egyéb fontos embereket, amikor valami trauma érte őket. Ebből kifolyólag felmerült bennem a kérdés, hogy én akkor valamiféle hős lennék, aki az emberek mellett van, segítve nekik az átverekedést a nehéz időszakon? Felettébb érdekes. Bár ilyen szempontból, örömet okoz a tudat, hogy miattam mosolyog valaki, de nem hittem volna, hogy ilyen pozíciót szánt volna nekem az élet a kapcsolataimban. Bár, ahogy bölcs Charlotte mondta: „Egyik kapcsolat sem egyszerű. Amelyik az, az nem is igazi kapcsolat….”
AJÁNLOM AZ OLDALT
